Nem minden az, aminek látszik

 

Kálváriám, amit csak magamnak köszönhetek -avagy- hogyan lesz egy általam szeretett emberből vadidegen, és én ugyanaz, neki.

Igaz történet alapján(sajnos).

Kettő évvel ezelőtt megismertem egy lányt, akivel bár korábban munka miatt összefutottunk néhányszor, egy nyár végi napon valami más lett. Onnantól azonnal elkezdtem közeledni felé, iszonyú vágyat éreztem, hogy beszélhessek vele, megérinthessem, megcsókolhassam és persze lefeküdjek vele. De nem, nem csak a vágyról szólt, mert láttam benne valamit. Valamit a fal mögött. Érdekesnek, izgalmasnak láttam, másnak, mint bárki mást korábban. Nagyon felkeltette az érdeklődésem, minden gondolatom ő volt.

El is kezdtünk beszélgetni, szóban, írásban, majd találkoztunk. Jó volt a közelében, minden sejtemmel akartam őt.

De bizony vak voltam és az a rózsaszín köd...

Beszélgettünk sokat, ekkor derült ki, hogy házas. Házas, de a férje nem él vele, mert elvonón van, a kapcsolatuk a lehető legrosszabb. Ez a dolog és a beszélgetések tartalma akkor úgy tűnt, felém lejtheti a pályát. Simán esélyesnek gondoltam magam. Van egy férj, aki alkoholista, nem törődik vele, nem törődik a gyerekkel, nem törődik semmivel, és itt vagyok én, aki törődni akar vele, szeretni akarja, és mindent megakar adni neki. Ennél tutibb így nincs is.

Iszonyat jó volt a szex kettőnk között, óriásiakat beszélgettünk, minden simának tűnt. Ő kell nekem, nem kérdés. Egyre többet is voltunk együtt, minden jel arra mutatott, mi egymást kerestük.

És amikre akkor figyelnem kellett volna, de nem láttam, a jelek.

A közös gyerekre tekintettel, kéthetente mentek látogatóba apukához az elvonóra, mert a gyereknek ez jó. Vegyes érzéseim voltak ezzel kapcsolatban, de akkor még úgy gondoltam, hogy remek, elmondja hova, miért és ki miatt mennek. Kissé nehezen, de elfogadtam, hiszen csak a gyerek számít, ezzel egyet értettem, apukáról meg egyetlen jó szót nem tudott mondani, hetek, hónapok alatt.

Mentek a hetek, eltelt már két-három hónap és eljött a december. Örültem, jön a karácsony, végre valakivel tölthetem, akivel igazán szeretném.

Van egy kis romantikus véna bennem, így egy csütörtöki napon, mikor feljött hozzám, egy szál virággal vártam. De ő valahogy más volt. Kérdeztem mi a baj, de választ nem kaptam. Eljött az este, ő hazament, de engem nem hagyott nyugodni mi a baj. És jött a pofon.

A hétvégi apukás látogatások eredménye telefonon lett velem közölve aznap este: "Valami feljött." Úgy éreztem magam, mint, akit leforráztak. Ezer meg ezer kérdés kezdett kavarogni a fejemben, de választ nem kaptam. Néhány üzenetváltás után megszűnt a kommunikáció. Teljesen. Már hirtelen nem írt, nem válaszolt, nem hívott. Egy világ borult meg bennem, hogy ez mi volt.

A következő hetekben néhányszor a munkából adódóan összefutottunk, eltelt egy hónap, és egyértelmű volt, nem tudjuk elengedni egymást. 

Apuka továbbra is elvonón volt, mi pedig újra összejöttünk, mert ez az elengedés nem igazán ment...Újra rendben voltunk, újabb hetek teltek el, talán két hónap, egyre közelebb kerültünk egymáshoz.De érkezett a második pofon. 

M. hazaköltözik. 

Nem hittem el, hogy ez megtörténik. Ennyire vak vagyok, ennyire hülye, vagy ennyire nem tanultam az előzőből? Ennyire szerelmes voltam?

És M. hazaköltözött. Tudom, ez női duma, de darabokra törtem. Láttam, ahogy a kedvesem viszi haza a férjét, és a következő napokban, hetekben is többször láttam őket együtt, itt-ott, a fejemből képtelen voltam kiverni a látottakat és azt, hogy úgy éreztem csak kihasználtak, elárultak, én pedig naivabb voltam, mint egy kisiskolás. Tényleg kész voltam, nem aludtam, nem tudtam a munkába koncentrálni, nem értettem ezt hogyan lehet valakivel megcsinálni. Kétszer.

Már sokkal több kérdés volt a fejemben, mint korábban, fel is tettem néhányat üzenetben. Eleinte volt néhány válasz, de mint először, úgy újra megszűnt a kommunikáció irányából.

Újabb hetek teltek el, aztán már nem emlékszem mi miatt, újra beszéltünk. Ekkor mondta el, hogy hiba volt esélyt adni a férjnek, M. elköltözik, és válás lesz belőle.

M. valóban elköltözött. Bennem pedig súlyos nyomokat hagyott ez az egész. Még ekkor sem igazán ismertem fel saját magamban azt, hogy ezt én hagytam, hogy így legyen, és nagyon mélyen egy irgalmatlan bizalmatlanság alakult ki bennem. Ő felé, és magam felé is a józan eszemet illetően, hiszen én racionális ember vagyok. Pontosabban előtte az voltam.

És még ebből sem tanultam…

Tanulnom kellett volna abból, hogy sosem voltam elég jó neki, és tanulhattam volna abból, hogy ezek olyan mély nyomokat hagynak bennem, hogy sosem lehet már az, aminek hinni akartam, hogy lesz, vagy legyen.

Újra összejöttünk. Igen tudom, kedves olvasó most mit gondolsz-lúzer, hülye, idióta, gyenge! etc. Ez mind találó kifejezés. Csakhogy én akkor azt gondoltam, ha már nincs férj, akkor minden a legnagyobb rendben lesz. Nem számoltam azonban néhány dologgal.

Nem számoltam azzal, hogy az okozott károk bennem tovább munkálkodnak, még ha csak csendben is és mélyen. De ez a csendben és mélyen, néha felütötte a fejét, remek vitaalapot és néhányszor veszekedést eredményezve. Párszor beszéltem vele erről, hogy van ebben valamennyi hozott dolog is, de ezzel el is volt intézve, a hiba csak bennem volt.

Sokat agyaltam magamon, hogy ezt a bizalmatlanságot félretegyem, hiszen velem van újra, azóta már egy éve! És ez az egy év merőben más volt, mint korábban. Sokat voltunk együtt, a gyerekkel is bensőséges viszonyom lett, az egész nyarat együtt töltöttük, minden ment a maga útján, de.

De igazából soha nem lett ez igazán kibeszélve. Az ok én voltam és a fejlődésképtelenségem, semmi más. A következő karácsonyt már együtt töltöttük, de néha egy-egy veszekedés és vita felütötte a fejét, és ezek mind-mind ebből fakadtak. Valójában már nem bíztam benne úgy, ahogy szeretnék és úgy, ahogy ő szeretné, és ezt ő is tudta, de azzal nem foglalkoztunk, abban nem fejlődtünk együtt, ebből mennyi volt az ő része.

Belátom, sokszor talán rosszul reagáltam néhány dologra (üzenetek érkezése, féligazságoknak tűnő mondatok, apró kis hazugságok…)

És ez egy márciusi napon sok lett.

Onnantól újra nem beszélt velem, minden ugyanúgy történt, mint korábban. Üzenetekre nem érkezett válasz, keresni nem keresett, és ekkor robbant csak az agyamba, ez megy két éve.

Eleinte megint off, de kezdett végre valahára kinyílni a szemem, hogy most már ki is veszített el kit. A nőnek, aki fontos volt nekem, akinek mindent megadtam, amit csak tudtam, akit támogattam minden téren és törődtem vele, akit szerettem igazán, annak én nem is kellek. Szánalmasnak gondoltam magam, pedig csak reméltem és szerettem.

 

Azóta több mint két hónap eltelt, ő nem keresett, én már nem keresem, ő pedig már elfordítja a fejét ha meglát.

Hogy mi is lehet itt a konklúzió?  Amit már két hónapja teszek, nagyon foglalkozom magammal, egyáltalán, hogy ezt miért is engedtem meg bárkinek is. Hogy honnan, mikorról és mi miatt hoztam ezt, hogy ha én nem vagyok elég értékes a másiknak, utána is higgyek neki és továbbra is őt akarjam.

Az önismeret rendkívül fontos része lett azóta az életemnek és talán már tudok nemet mondani.

És már nem mint szerető társként, csupán emberként, remélem neki is fontos lett az önismeret. Ha másért nem, akkor talán csak annyiért, hogy egy törődő, szerető embert úgy is értékeljünk.

És ma már tudom, négy után nem mindig jön az öt. Most sem fog.